Megtörtént. Végre beiratkoztam a konditerembe, és a héten el is akarom kezdeni. :)
Visszatérve az elmúlt hetekre, a hazautazásom is megér egy bejegyzést. Úgy volt, hogy vasárnap még dolgozom, aztán hétfőn hajnalban indulok. A nappali utazás előnye, hogy friss az ember, de hátránya, hogy ha kifogok egy-két dugót, az rendesen megdobja a menetidőt. Viszont este meg fáradt vagyok, és ha meg kell állnom aludni, akkor megint csak nem vagyok otthon hamarabb. Szóval mérlegelés után úgy döntöttem, hogy reggel indulok a Suzukival. Amikor letettem az autót Dávid műhelyénél, teljesen rendben volt az autó műszakilag. A karácsonyfa-effektet leszámítva. :) A házilag barkácsolt harmadik féklámpa miatt hátul érintkeznek néha a vezetékek, és indexeléskor ill. nagyobb fékezéskor a hátsó lámpák össze vissza villognak. Belül csak a annyi látszik, hogy a ködzárófény lámpája kigyullad. De amikor aztán az indulás napja előtt elmentem a kocsiért, jól pofára estem. Meg se mukkant az a szerencsétlen. Az akksi teljesen lemerült a másfél hónapos állás alatt. Próbáltuk bebikázni. Semmi. Betolni. Kiderült, hogy a fékek is beálltak. :( Kihúztuk Nimród autójával, ez se ment könnyen, egy kötelet is sikerült elszakítani, mire végre megmozdult. Aztán vontattuk körbe-körbe a tömb körül, hátha beugrik. Semmi. Végül feltették a fiúk az akksit töltőre, másnap délutánig rajta volt, és akkor végre hajlandó volt működni. Kaptam még egy gyorstalpalót kerékcseréből, bár azért bíztam benne, hogy ezt a tudást nem kell majd használnom. Hétfőn csak pihiztem egész nap, hogy minél jobban bírjam az utat, bár az is megfordult a fejemben, hogy elhalasztom az egészet másnap reggelre. Végül aztán csak elindultam este 8-kor. Hála az égnek minden rendben volt az úton, igazából sokkal jobban ment, mint vártam. Összesen kétszer kellett megállnom, és reggel hétre már Sopronban voltam. Németországban elég sok az útépítés, ahol csak 60-nal meg 80-nal lehet haladni, én általában mindenhol a megengedett felett egy huszassal mentem. Azért még nem büntetnek meg annyira, és most nem volt mindegy, meddig tart az út. Így is, amint megérkeztem Hofihoz, leeresztettem, mint egy lufi. Már a parkolóba is alig tudtam beállni, olyan hulla voltam.
